REVELÁCIÓ

Ma elküldtem valakit. Egy pasit, akivel néhányszor randiztam. Bár papíron tökéletes, valahogy mégsem kattant.
 

És erre mit mondott?
Hogy most kicsit rossz neki, de majd túl lesz rajta, és a leggázabb az egészben, hogy milyen magasra tettem a lécet.
Én meg ahogy elolvastam, a fejemben ez már így hangzott: "annyira gáz vagy hogy ilyen irreálisan magasak az elvárásaid, kinek hiszed te magad, úgyse fogsz senkit találni".

És el kellett telnie egy napnak, mire megértettem, hogy nem bántani és alázni akart, hanem azt mondta, hogy csodás vagyok.

És egy újabb hét volt, mire rádöbbentem, hogy számomra a leggázabb az egészben, hogy életemben nagyjából először bánt velem valaki úgy, mintha én is számítanék és nem csak kelléknek lenne rám szükség, hogy bizonyítsam az ő csodálatosságát. Számított, hogy én mit akarok. Elfogadta az érzéseimet és a döntésemet. Nem kaptam visszakézből se valódi, se átvitt értelmű pofont, amikor nem ugyanazt akartam, amit ő.

És én ettől bepánikoltam, mert ezt nem tudom kezelni.

Hát nem szomorú?

Azért a végén mégis megdicsértem magam, mert legalább ráláttam magamra. Nem tetszett, amit láttam, de ráláttam és nem csak futottam a mókuskerekemben. 

4 év terápia van benne. Eddig.