Vészfék

Asszem a testem behúzta a vészféket. 

Persze ezt a szokásos jókislányos, jómegfelelős módon tette.. aznap (vasárnap), amikor a 8-évest letettem élete első ott-alvós táborában, megfutottam a többi szülővel való jópofizást, és visszaértem a tábortól 800m-re levő szállodába (csak a biztonság kedvéért inkább itt vagyok a közelben), hajnalban arra ébredtem, hogy ráz a hideg. 

Olyan lázam volt, hogy égett a bőröm, minden porcikám sajgott és hasogatott a fejem. Nagyjából 10 órányi delíriumos rémálom után, amikor mindenem fájt, még feküdni se tudtam kínlódás nélkül, vacogtam de folyt rólam a hideg izzadtság, még gyógyszerért vagy egy pulcsiért sem bírtam felkelni, és szakaszosan vagy aludtam vagy amikor nem akkor sem voltam magamnál teljesen .. szóval egy örökkévalósággal később másnap (hétfő) délután végre kicsit tisztult a köd. Bevettem a nálam levő gyógyszer nagy részét (tartalékolva valamennyit a következő éjszakára) és elkönyveltem, hogy akkor engem is utolért végül a COVID, hiszen egy héttel korábban a baráti családokkal való nyaraláson az egyik barátunkról ott derült ki, hogy COVID-os, így nem kizárt, hogy sikerült elkapnom.

Meglepő módon eddig se én se a gyerek nem voltunk, pedig ő jár közösségbe és én ugyan otthonról dolgozom, de nem különösebben ügyeltem arra, hogy elszigeteljem magam a járvány alatt - hiszen a kiskorú amúgyis járt iskolába, az volt a legnagyobb kitettség. Szóval minden jel szerint COVID. Ez persze egyedül egy szállodában elég nagy gáz.. másrészt viszont szenvedhettem egyedül magamban nyugalomban. Még ha akartam volna sem tudtam volna lemenni az étterembe enni, de nem is akartam terjeszteni a bacikat, így elcsipegettem a tartalék kajákat a táskámból.. egy Dörmit, pár sós perecet, és egy barackot is találtam. Ennyi volt a napi kalóriám aznapra, de több nem is ment volna le.

A következő éjszaka még mindig volt lázam, de már (talán a gyógyszereknek is köszönhetően) nem volt annyira borzalmas, mint az előző. Keddre legalább az izomfájdalom nagy része elmúlt és a fejem is kevésbé hasogatott már.  Amint összeszedtem magam dél körül elmentem a helyi gyógyszertárba, vettem torokfertőtlenítőt, orrcseppet, fájdalomcsillapítót és egy COVID gyorstesztet, és PCR-re is bejelentkeztem csütörtök kora reggelre. A gyereket péntek délután kell elhozni a táborból, és se őt se a többi gyereket és szülőt nem akarnám veszélyeztetni, így előtte kéne tudni biztosra, mi a helyzet.

Minden várakozással ellentétben a COVID gyorsteszt negatív lett, és kedd délutánra már meglepően jól éreztem magam, úgyhogy le is mentem a strandra olvasni. A láz és az izom- és fejfájás elmúlt, viszont folyik az orrom és elkezdtem köhögni. És borzasztó fáradékony vagyok.. a tervezett biciklizés, futás, jóga egyelőre szóba sem jöhet, de a PCR teszt eredményéig a masszázsról is le kell mondanom.

Szóval egyelőre úgy tűnik, nem COVID. Ha pedig nem COVID, akkor a testem húzta be a kéziféket. Jellemző módon megyek és csinálok mindent amíg kell, és az első szabad pillanatban összeomlok. Ezt így szoktam. Amolyan jókislányos módon. Legyen minden kész, utána lehet betegnek lenni. 

De mostanában tényleg elég sok volt minden, nem csodálkozom, hogy a testem kikövetelte magának a pihenést. Ma szerda délelőtt van, az éjszaka szerencsére eseménytelenül alvással telt, reggel néztem pár részt az aktuális sorozatomból és mindjárt levonulok a partra a könyvemmel és az üveg vizemmel. 

Pihi, pihi, pihi. Amint csinálok valamit - például lendületesen jövök fel a lépcsőn a reggelizésből - a testem azonnal jelez, nehogy elbízzam magam. És igaza van, tegnap már egy mai bicikli túrán gondolkoztam, de talán ráér az még majd később, ma inkább marad még a teljes passzivitás.

LEXI

Amúgy 46 éves vagyok, eddig 4 év terápiával a hátam mögött.

Amit felszínre hozott a terápia .. hát .. nem nagyon tetszett. 

Eredetileg azért mentem el pszichológushoz, mert amikor 42 éves koromban a(z akkor még) férjem bejelentette, hogy elválik tőlem, úgy éreztem ezt meg tudom oldani, és jó lenne kipipálni ezt a dobozt is, hogy minden OK, haladjunk.

Mert én mindent megoldok.

Ott álltam egy 4-éves gyerekkel, aki nem tudott aludni* és egy sor fejlődésbeli lemaradással küzdött, miközben az elmúlt 18 hónap során ápoltam és temettem az anyámat majd a nagyanyámat.. és még mindig talpon voltam. Menjen, ha menni akar, koloncra nincs szükségem.

Hogy az anyám (és a nagyanyám, ha már családi minta, ugye) nárcisztikus volt, azt tudtam. A szavak szintjén megvolt, olvastam is a témában ezt-azt, de hogy ez mit jelent rám nézve, azzal még mindig küzdök.

A héten, amikor elküldtem ezt a pasit, aki nem lobbantott lángra, akkor döbbentem rá, hogy én ezt az érzést nem ismerem. Nem tudom milyen, amikor látszom. Amikor számítok. Amikor érvényesek az érzéseim.

Úgy jártam végig 46 évet, hogy örökösen harcoltam. Harcoltam, hogy valamennyire minimálisan tartani tudjam a határaimat, hogy ne döngöljenek teljesen földbe. A harc az alapelemem. Mert soha nem volt olyan, hogy ne kellett volna harcolnom. Ha egy pillanatra abbahagytam, ha nem figyeltem, vagy kicsit lazítottam, azonnal belém állt valaki. Nekem ez volt a normális.

Anyám a halálos ágyán, amikor ott ültem mellette, és elmondtam neki, mennyire szeretem és mennyire bánt, hogy nem volt jobb a kapcsolatunk, azt válaszolta, hogy ő mindent megtett, de nagyon nehéz volt engem szeretni, annyira rossz a természetem. Hamarosan már nem volt magánál, és néhány nap múlva elment. És ezt az üzenetet hagyta rám, amit egész életemben is súlykolt belém. 

N E M  V A GY O K  E L É G  J Ó

 
 

* szó szerint nem tudott aludni. Pontosabban nehezen aludt el és nem tudott két alvásciklust összekötni, minden ciklus után felébredt és újra kellett altatni. Ez egy kisbabánál 15-20 perc, nagyobb gyereknél 45 perc, felnőttnél nagyjából 90 perc. Most 8 éves, nagyjából 50 perc az alvásciklusa, és kb egy éve nagyon sokat javult, már nem 4-6szor kelünk egy éjszaka, hanem jó esetben csak egyszer kel fel az első alvásciklusa után. Alapesetben. Ha stresszes, nyomasztja valami, beteg, vagy bármi egyéb történik, az alvás az első, ami összeomlik.Így alszunk mi.

REVELÁCIÓ

Ma elküldtem valakit. Egy pasit, akivel néhányszor randiztam. Bár papíron tökéletes, valahogy mégsem kattant.
 

És erre mit mondott?
Hogy most kicsit rossz neki, de majd túl lesz rajta, és a leggázabb az egészben, hogy milyen magasra tettem a lécet.
Én meg ahogy elolvastam, a fejemben ez már így hangzott: "annyira gáz vagy hogy ilyen irreálisan magasak az elvárásaid, kinek hiszed te magad, úgyse fogsz senkit találni".

És el kellett telnie egy napnak, mire megértettem, hogy nem bántani és alázni akart, hanem azt mondta, hogy csodás vagyok.

És egy újabb hét volt, mire rádöbbentem, hogy számomra a leggázabb az egészben, hogy életemben nagyjából először bánt velem valaki úgy, mintha én is számítanék és nem csak kelléknek lenne rám szükség, hogy bizonyítsam az ő csodálatosságát. Számított, hogy én mit akarok. Elfogadta az érzéseimet és a döntésemet. Nem kaptam visszakézből se valódi, se átvitt értelmű pofont, amikor nem ugyanazt akartam, amit ő.

És én ettől bepánikoltam, mert ezt nem tudom kezelni.

Hát nem szomorú?

Azért a végén mégis megdicsértem magam, mert legalább ráláttam magamra. Nem tetszett, amit láttam, de ráláttam és nem csak futottam a mókuskerekemben. 

4 év terápia van benne. Eddig.